(sulis nemtommiafoglalkozásaNéni szólt, hogy van egy pályázat - vmi "Nagyszülők és unokák" vagy mi- és senki nem írt rá novellát, legyek szíves most nekiülni. és volt kemény 1 órám egy kötelező,osztályok közötti vetélkedőig (ami egyébként szart se ért,előadásokat hallgattunk cigiről,drogról,stb.).de az az 1 óra úgy, hogy ezt megírjam,elrohanjak ebédelni,és még oda is érjek a színházba. na,ezt tudtam összehozni,és  ahhoz képest (szerintem) jó lett :)

ui: sőt,ha nem írtam volna meg,akkor még tudtam volna beszélgetni azzal a sráccal,aki akkor tetszett. merthogy ott volt az ebédlőben,csak hát úgy futottam el mellette,hogy épphogy meghallotta a sziámat...

Nos, a kis kép azért lett ilyen,mert nem tudtam eldönteni, hogy írjam rá a címet. először írtam a fehéret, de elválaszva elég furán néz ki. utána írtam a feketét, akkor meg olyan üresnek tűnt a teteje. => maradt mindkettő :)

Meleg, nyári reggel volt, a nap sugarai még csak halványan világították meg az ébredező tájat. A falu szélén mégis nagy volt a nyüzsgés. Kiabálások és ostorpattogtatások hallatszottak. Mindenfele különböző színű és fajtájú lovak álldogáltak, gazdáik próbálták őket a kijelölt helyükre terelni. Nagy nap volt ez, sokan jöttek körülnézni, hisz e környéken ez volt a legnagyobb lóvásár.

   A tömegben egy idős, ősz hajú bácsi féltőn szorongatta kisunokája kezét.
- Vigyázz, Annus! El ne engedd a kezem! – a szöszke, 5 év körüli kislány bólintott, de szeme már újra a lovakat vizslatta. Imádta őket, rengeteg plüsslova volt otthon, s most végre a papája elhozta őt, hogy válasszanak neki egy szelíd, kicsi pónit, akin otthon lovagolhat. Hirtelen megrántotta papája kezét.
- Papa, papa! Nekem ő kell! Látod? Ott, az a nagy fekete! 

- De hát Annuska, pónit kapsz, nem ilyen nagyot! Egy kedves, aranyos picipacit, amilyet apa mutatott az újságban, emlékszel?

- Igen, de nekem ő is nagyon tetszik. Legalább nézzük meg, kérlek!

- Rendben, menjünk. – egyezett bele a nagypapa, majd még szorosabban fogva a kislány kezét, átvágott a tömegen.

   A karámban a fekete ló izgatottan ügetett fel, alá; minden idegen zajra, hangosabb kiáltásra megugrott, s vágtázni kezdett. A nagypapa látta, hogy ez a ló túl érzékeny természetű lenne Annának, nem merné egy ilyen vad állatra felültetni.

- Gyere, menjünk. Ez a paci nem szelíd, keressük meg a pónidat! – fordult a kislányhoz, ám nem látta maga mellett. Rémülten nézett körbe, s amikor észrevette, jeges rémület fogta el. Anna, a szeme fénye, egyetlen unokája épp a még mindig szilajul ugrándozó ló felé tartott.

- Anna! Azonnal gyere ki onnan! – kiáltotta. A ló tulajdonosát kereste, hogy az megállítsa az állatot, de nem látta. Néhányan odagyűltek a karám mellé, segíteni szerettek volna, de nem mertek bemenni, hátha még jobban megijed a ló, s előlük menekülve eltapossa a kislányt.

   A nagypapa arcán forró könnyek folytak végig. Nem akarta látni, hogy unokája a ló alá kerül. Soha nem fogja magának megbocsátani, hogy elhozta a vásárba. Lehunyt szemmel imádkozni kezdett. A ló felnyihogott, s minden felől döbbent, csodálkozó hangok hallatszottak. Az öregember lassan kinyitotta a szemét és legnagyobb megdöbbenésére nem unokája kis testét látta maga előtt a porban, hanem olyan látvány tárult a szemei elé, amire álmaiban sem gondolt volna. Ott állt Anna a karám közepén, kis kezeivel szorosan átölelve a ló vaskos nyakát.

- Mi történt? – kérdezte halkan a nagypapa. A mellette álló férfi készségesen válaszolt:

- Amikor a kislány odaért, a ló mintha teljesen megváltozott volna. Azonnal megállt, s odasétált hozzá. Teljesen megszelídült. – A nagypapa visszafordult a karám felé. A kislány sörényénél fogva vezette felé a lovat, s mikor odaért, mosolyogva kérdezte:

- Papa, ugye megkaphatom? – Az öregember átbújt a karám alatt, szorosan magához ölelte az unokáját, s boldogságtól remegő hanggal a fülébe súgta: - Igen, megkaphatod!